szerző:
Balla István - Bicsérdi Ádám - Németh Róbert
Tetszett a cikk?

Fél tucat új album, hat külön bejáratú világ, hiphop, indie, artpop és klasszikus dalszerző-énekes lemez – ezeket találtuk a legizgalmasabbnak az év első másfél hónapjából.

Black Panther The Album

Csak a vicc kedvéért megnéztem a mostszol.hu-n, mekkora nyomot hagyott a hazai rádiókban február legnagyobb popkulturális dobása, a Marvel mozifilmjéhez, a Fekete Párduchoz kiadott kísérőlemez (nem filmzene!), telis tele világsztárokkal. Jót nevettem: néhány netes rádión kívül egyetlen országos vagy közel országos lefedettséggel rendelkező rádió ingerküszöbét sem érte el, hogy a nyáron a Szigetre fő fellépőként érkező Kendrick Lamar a teljes R&B- és hiphop-krémet The Weekndtől Future-ig összeverbuválta egy közös lemez kiadására.

Pedig nagyon kitettek magukért. Lehetett volna ez a pár szám amolyan fércmunka, félkész ötletek ügyes csomagolása, amit úgyis elvisz a film körüli felhajtás. Ehhez képest tényleg nem túlzás, hogy minden közreműködő komolyan vette a feladatát: a film apropóján nem csak a fekete kultúra előtt tisztelegnek, hanem egyben önkéntelenül is emléket állítanak a műfaj teljes mainstream hatalomátvételének. Annak, hogy egyáltalán nem meglepő ma már, hogy a streamingeket, és a legfontosabbb fesztiválokat is a hiphop uralja.

Azt azért érdemes megjegyezni, hogy az elképesztő közreműködői listán (2 Chainz, James Blake, Anderson.Paak, Zacari és még rengetegen) túl ez a lemez főleg Sounwave, Kendrick Lamar és Schoolboy Q állandó producerének jutalomjátéka. A háttérben megbújó zseni olyan ihletett alapokat szállított erre az albumra is, hogy kvázi az összes számból válhat még a nyárig kitartó sláger. Addigra talán a hazai rádióknak is leesik.

(BÁ)

Django Django: Marble Skies

Django Django amolyan okostojáskedvencnek indult első lemeze tájékán, reményt adva az alt-J-féle komolykodást, vagy az elfáradó Yeasayert túlságosan unalmasnak tartóknak. Aztán a második lemezükre mintha mégis túl komolyan vették volna magukat, és szinte teljesen elvesztették a dalokat a nagy ötletelés és a legkülönbözőbb stílusok ötvözése közben.

Ehhez képest a harmadik próbálkozásuk, a Marble Skies pofátlanul poposan nyit (a Surface To Air például fülledt trópusi táncba hív), minden egyes számot oda nem illőnek tűnő apróságokkal megcsavarva. Az egész album a játékosságra épít, pont annyi különcködő megoldással, hogy az még ne menjen a számok kárára.

Csak hogy érzékeltessem a Django Django sokoldalúságát, a Guardian kritikusa egy bekezdésnyi felismerhető hatást sorolt fel a lemez első számáról, ettől azonban megkímélnék mindenkit. Inkább csak annyit tennék hozzá, hogy az időtlennek ható, melankolikus Sundialsnél kevés jobb dolog született mostanában a popzenében.

(BÁ)

Glen Hansard: Between Two Shores

Bár az ír énekes a 90-es évek elejétől ad ki különböző formációkkal lemezeket, egy filmfőszerep révén vált igazán ismertté: John Carney Once című alkotásában egy dublini utcazenészt alakított igen meggyőzően. (Könnyű volt neki, hiszen sokáig dublini utcazenész volt.) A filmhez szerzőtársával-szerelmével, a cseh Markéta Irglovával írt Falling Slowly címmel egy dalt is, ami 2007-ben elhozta a legjobb betétdal Oscar-díját. Hansard amúgy elsősorban a The Frames frontembereként robbant be a zenei köztudatba, a kétezres évektől az Irglovával közös The Swell Season duóval koncertezett és adott ki két lemezt. Szólóalbummal is eddig mindössze kétszer jelentkezett. Mind a 2012-es, mind a 2015-ös lemezt lelkes kritika kísérte, és jó eladási példányszámokat hozott, így nem volt meglepő, hogy előbb-utóbb jön a folytatás.

A Between Two Shores-t egy Írország-Spanyolország közötti vitorlásút inspirálta, a lemez címe is arra a tengerészkifejezésre utal, amikor már nem látszik a part, ahonnan a hajó kifutott és még nem látszik az sem, hova érkezik majd meg. Mindez egyébként öt éve történt, akkor rögzítették először a felvételeket, rögtön Hansard első szólóalbuma megjelenése után Chicagóban. De a dalokat nem fejezték be, inkább csak felskiccelték az ötleteket. Tavaly azonban előkerültek, a szerző írt hozzájuk egy csomó új szöveget, és már kész is volt az új anyag. "Gyakran nem akarsz mindenáron nagyszerű zenét vagy nagyszerű szövegeket írni – szerénykedett a Rolling Stone-nak Hansard – csak megpróbálsz valami olyat kitalálni, amiben e kettőt jól össze tudod házasítani."

A Between Two Shores továbbra sem hagyja cserben a hansardi szentháromság – Bob Dylan, Van Morrison, Leonard Cohen – világát. Ezúttal ebbe az is belefért, hogy rengeteg fúvóst, időnként vonósokat használjon. A finom folkos hangzás mellett időnként előkerülnek kicsit beindulósabb (Roll On Slow, Wheels On Fire) vagy bluesos lüktetésű (Wreckless Heart) dalok is. Alapvetően egy gyönyörű, szívhez szóló albumról van szó, amit bármikor érdemes elővenni. Ha ajánlhatunk valamit: kezdjük az albumot a Lucky Mannel, aminek bevezető fúvós témája után egy csodásan vibráló dal következik, a továbbiakban is sok fúvós betéttel. Tulajdonképpen olyan, mint mondjuk a 70-es évek eleji Chase, csak valahogy mégis 2018-ban. Vagy valahol a két part között.

(BI)

Ezra Furman: Transangelic Exodus

A gyakran női ruhákba öltöző 28 éves biszexuális chicagói Furman a kétezres évek közepe óta aktív, mi 2015-ben csodálkoztunk igazán rá, a Perpetual Motion People megjelenésekor. „Ezra Furman új lemezén leginkább a hetvenes évek elejére kalauzol bennünket. Valahova a Lou Reed-féle 1972-es Transformer és David Bowie a hetvenes évek első felében felvett nagylemezei, a Hunky Dory, a Ziggy Stardust, az Aladdin Sane és a Diamond Dogs környékére, ugyanakkor olyan klasszikusok is eszünkbe juthatnak, mint a pályakezdő Bruce Springsteen, Jonathan Richman és a Modern Lovers vagy a Blondie, miközben fontos része a briliáns Furman-féle játéknak a Bowie-felől amúgy is belógó kabaré-esztétika és androgün szerep” – írtuk akkor.

A – különböző zenekarokkal, illetve szólóban jegyzett lemezeket is beleértve – hetedik Ezra Furman-album kicsit elkanyarodik az addig megismert stílustól. „Szerelmes vagyok egy angyalba, ám a kormány a nyomunkban van, el kell mennünk, mert az angyalok illegálisak" – így foglalja össze Furman, miről is szól ez a vámpíroktól, menekültektől, törvényen kívüli szerelemesektől, queerektől hemzsegő provokatív, de szórakoztató konceptalbum.

Továbbra is kiválóan megírt, izgalmas dalok, továbbra is pimasz kabaréhangulat, de most nem a Ziggy Stardust jut eszünkbe, valami egészen más, a múltba fordulás helyett a kísérletezés, több elektronika, sokszor minimalista hangszerelés, időnként punkos energiák, máskor Tom Waits zörejzenéje vagy a Talking Heads intelligens új hulláma. Azért most is fel-feltűnik egy-egy olyan szintihangzás, amit mindig szerettünk volna feledni – de ebben a világban még ez is jól áll.

(BI)

MGMT: Little Dark Age

Ha a művészi teljesítményt nézzük, Ben Goldwasser és Andrew VanWyngarden pályája izgalmas, kanyargós, kalandokkal és kihívásokkal teli sztori, ha a kommerciális teljesítményt, egy egészen különös bukástörténet. A 2000-es évek New York-i indie-hercegeiként indultak, egy egyszerre intellektuális, korszerű, és bohókás keverékkel, amiben a fiatalos slágerérzékenységen túl benne volt a modern elektronika, a hatvanas évek végi pszichedélia, valamint egy csipetnyi David Bowie is. Az MGMT 2008-ban vett villámrajtot az Oracular Spectacular című debütáló nagylemezzel, s az év végén a világ majd összes zenei médiuma a legjobbak közé sorolta az albumot.

Második lemezük aztán szinte köszönőviszonyban sem volt az elsővel. Azt, hogy a Congratulations jóval kísérletezőbb vagy széttartóbb lett. Az elektronika felől az organikusabb, gitárzenés hangzás felé elmozduló, a barokk poptól a new wave-ig hullámvasutazó lemez – melynek művészi csúcsa a többtételes, tizenkét perces Siberian Break – egyszerre minősíthető artisztikus bravúrnak és üzleti öngyilkosságnak. Ez a lemez ugyan még viszonylag tisztességesen szerepelt a listákon, de megágyazott a következő nagylemez irtózatos kommerciális bukásának. A harmadik MGMT-album annak ellenére sem lett újrakezdés, hogy nem kapott címet: a két zenész nem tért vissza az indie-slágerek világába, inkább a Congratulations nyomvonalán haladt tovább, a visszatérő Fridmann producer által visszacsempészett több elektronikával. De talán ezt sem mondanánk: a harmadik lemezen egy harmadik világot rakott le elénk az MGMT, néha Beck, néhai a korai Pink Floyd, néha a kései Beatles, néha a TV On The Radio jut róla eszünkbe. De leginkább egy együttes, ami lubickol a kísérletezésben.

Nem véletlen, hogy öt év telt el a harmadik MGMT-lemez, és a most megjelent Little Dark Age között. És az sem meglepő, hogy ez az MGMT már megint nem az az MGMT, amivel a legutóbb ("legutóbb" – a mai popzenében már-már őrületesen hosszú időnek számító fél évtizede) találkoztunk, de az is van, hogy ezt a lemezt több választja el az előzőektől, mint az előző kettőt egymástól – legalább annyi, mint az előző kettőt a legelsőtől. Az MGMT most a szintipopos 80-as évekbe ugrott fejest. Talk Talk, Human League, Depeche Mode, Tears For Fears, Gary Numan – többek között ezek a dolgok szerepelnek most a hatáslistán. Vagy ezeket hallhatjuk ki a dalokból (persze az is lehet, hogy "gondolta a fene", de nekem ilyenek jutnak az eszembe, amikor a lemezt hallgatom). Egy azonban biztos: az MGMT megint befogadhatóbb dalokat ír, s miközben nyilvánvalóan nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, az azért majd mégis jó kérdés, mi lesz ezzel az újraálmodott együttessel. A Little Dark Age nem olyan hatásos, mint a zenekar első lemeze, és nem olyan izgalmas mint az utána következő kettő, de nem is súlyos csalódás. Ebből még bármi lehet.

(NR)

U.S. Girls: In A Poem Unlimited

Ezek az amerikai lányok valójában nincsenek többen, csak egy amerikai (pontosabban kanadai-amerikai) lány van, Meghan Remy, aki 2008 óta készít nagylemezeket. 2015-ben tört át azzal, hogy leszerződött a nagymenő független kiadóhoz, a 4AD-hez, és hogy kiadta a korábbi lofis albumainál sokkal befogadhatóbb zenével hívogató Half Free című nagylemezt. Ez a változás szerencsére nem egy marketingértekezleten született döntésből következett – Remynek egész egyszerűen ehhez, ilyen zenéhez volt kedve, a jó hír pedig az, hogy a popdalok ugyanúgy jól állnak neki, mint a kísérletezés, főleg úgy, hogy ezekben a színes popdalokban is ott van a kaland.

Az új lemez – melyet Remy férjével, Slim Twiggel, és annak zenekarával, a Cosmic Range-dzsel vett fel – még tovább megy a poposodásban, és ez továbbra is, sőt egyre jobban jól áll a U.S. Girlsnek. Néha a 60-as évek girlgroupjainak táncparkettjén, vagy a Blondie 70-es évek végi új hullámos diszkójában érezhetjük magunkat, máskor meg Kate Bush elvarázsolt, vagy David Bowie hűvös artpopja köszön vissza, de Remy leginkább saját képére alkotott elektropopos, soulos, funkos izgalmas könnyűzene az, amit hallunk.

Persze nem annyira könnyű ez a lemez. Egyébként sem annyira könnyű, azonban a dalok témái kifejezetten más fénytörést adnak azoknak. „Az történik most, hogy egy csomó olyan dolog, amiről az elmúlt 10 évben beszéltem, bekerült a mainstream gondolkodásba” – nyilatkozta nemrég Remy, aki itt azokról a szövegeiről beszél, amelyek a mindennapok politikájával foglalkoznak, bántalmazásról, erőszakról, propagandáról, ön- és közhazugságokról mesélnek, természetesen női szemmel, különböző perspektívákból, más és más helyzetekből, igen megkapó, dokumentarista módon.

(NR)