Az ember, aki megtalálta a jövő zenéjét

GettyImages-73996699
2019.04.20. 18:16

Giorgio Morodernek köszönheti a világ az I Feel Love című Donna Summer-számot, és rajta keresztül az italo-diszkó, a techno, a house, a trance, az EDM, az electroclash, és a még ki tudja, milyen elektronikus zenei műfajok megjelenését. Úgyhogy az észak-olasz Moroder 1977 után akár ülhetett volna a babérjain évtizedekig.

De nem ezt tette, a nyolcvanas évek meghatározó slágereinek lett a producere (Berlin: Take My Breath Away, Blondie: Call Me, Irene Cara: Flashdance...What A Feeling), dolgozott ikonikus filmzenéken (Éjféli expressz, Végtelen történet, A sebhelyesarcú), és nem mellesleg a saját neve alatt is remek albumokat jelentetett meg (From Here To Eternity, E=mc2). Ha valaki odakapcsol egy retrorádióra, szerintem nem kell sokat várni, hogy megszólaljon egy szám, aminek Giorgio Moroder volt a producere. Mi most végre interjúzhattunk vele.

Giovanni Giorgio Moroder a dél-tiroli Ortiseiben született 1940-ben, és ladin-német-olasz vegyes kulturális és nyelvi közegből származik. Az első lemeze, a még rockzene-alapú Giorgio 1969-ben jelent meg, de az 1972-es Knights In White Satin már a diszkóval kacérkodott. Moroder producerként is aktív volt, szövegíróként az angol Pete Bellotte segítette. Találkozása az akkor éppen Münchenben modellkedő Donna Summerrel mindkettejük életét megváltoztatta: először a még diszkóalapokra készülő, de már-már szoftpornóba hajló Love To Love You Baby és a még mai füllel is tökéletes, gépekkel lüktető I Feel Love örökre bekerültek a popzene történelmének legjobb számai közé.

Moroder aztán a nyolcvanas évekre keresett producer lett, de a kilencvenes évektől valószínűleg ő is érezte, hogy megváltozott az idők szele, és visszavonult, inkább foglalkozott autótervezéssel, mint új zenék készítésével. A 2010-es években pedig valami történt: először is a Google versenyautós játékához, a Racerhez készített zenét, aztán szerepelt a Daft Punk bődületesen sikeres Random Access Memories albumán (a Giorgio By Moroder című dalon a saját karrierjéről beszél), majd pár remix után 2015-ben megjelent a Déjà Vu című lemeze is, olyan vendégénekesekkel, mint Sia, Britney Spears, Kelis, és Charli XCX. Közben elkezdett dj-zni is a saját számaival, és megvolt a bája annak, hogy egy hetvenes éveit taposó, még mindig a korszakra jellemző ikonikus bajuszt viselő ikon játssza le a nyolcvanas évek slágereit.

Moroder viszont úgy döntött, hogy idén elindul az első élő turnéjára is, az egyik állomás pedig a Budapest Sportaréna lesz május 15-én. Még áprilisban, a turné indulása után pár nappal tudtunk telefonon beszélni Moroderrel, aki a nyolcvan felé közelítve is ugyanolyan energikus, hálás, és kedves, mint amilyennek az utóbbi évtizedekben tűnt.

Hogyan jött a turné ötlete? És egyáltalán: hogyan néz ki egy fellépése?

Az utóbbi pár évben sokat DJ-ztem, amit imádtam, és az is egy fellépés volt, megjelentem személyesen, és beszéltem a közönséggel is. De sosem gondoltam arra, hogy zenélnem is kellene. Aztán láttam Hans Zimmer koncertjét, amit hetven zenész közreműködésével adott elő. Utána találkoztam vele, beszélgettünk, és ő kérdezte, hogy de Giorgio, te miért nem lépsz fel? Sokat gondolkodtam rajta, és azon, hogy mi lenne a helyes hozzáállás. Nekem nem kell a hetven zenész, mert az én számaim meglehetősen egyszerűek, nem kell bele harmincöt vonós. Az én zenekaromban most van három szintetizátoros, van dob, mindenféle ütős hangszer, van négy vonós, három háttérvokál, és van egy énekes. Én pedig egy kicsit ezt, és egy kicsit azt is csinálok, két dalban énekelek, kicsit DJ-zek, kicsit püfölök valamit a diszkószámoknál, szerintem elég jó műsor lett.

Már túl van a turné két állomásán, milyen érzés az élő fellépés?

Megy mint a karikacsapás! DJ-zni sokkal stresszesebb, mert egyedül van az ember, nincs aki segítsen, ha hibázik. És ha hibázik, akkor leáll a zene. Egy zenekarnál meg ha valaki hibázik, akkor sem tűnik fel senkinek: az énekesek attól még énekelnek, a vetítés megy, a fények is működnek, a hangmérnök bármit meg tud oldani. Ami még nagyon fontos: ezek a koncertek 8-kor kezdődnek, nem sokkal 10 előtt már indulhatok hazafele. A DJ-szettek pedig általában éjfélkor kezdődtek, vagy még később éjjel 1-kor, 2-kor.

Melyik két dalt énekli a koncerten?

Van egy, amit rajtam kívül szinte senki sem ismer, az egyik első dal volt, amit valaha írtam, az a címe, hogy Looky Looky. Egyrészt jó, hogy ezt választottam, mert még mindig el tudom énekelni, másrészt meg ez volt az első slágerem. Olyan sok pénzt nem kerestem vele, de pont eleget, hogy ki tudjam fizetni a lakbéremet, meg a rezsit. A hetvenes évek első felében még mindig szerettem azt a dalt, az egyik kedvencem igazából. A másik, amit a koncerten énekelek, az pedig a From Here To Eternity.

Vokódert használ?

Igen, de azért nem sokat, mert a vokóder azért olyan, hogy miután egyszer-kétszer hallja az ember, onnantól már elég unalmas.

GettyImages-73908451
Fotó: Michael Ochs Archives

Milyen érzés azt látni, hogy az emberek még mindig így reagálnak évtizedekkel ezelőtti számaira?

Tegnap Londonban még legalább egy órát játszhattam volna, az emberek alig akartak elengedni, a menedzserem meg mondta, hogy már ideje indulni, de én még maradtam volna. Nagyon élvezem.

Több száz dalnak volt a producere, van esetleg olyan a munkásságában, amiről úgy érzi, nem kapott elég figyelmet?

Van. Készítettem egy albumot, amit sosem szerettem igazából, meg valójában nem is volt annyira újszerű, meg formabontó. Az a címe, hogy Einzelgänger. A feleségem imádja egyébként. De egy kísérlet volt. Reménykedtem, hogy jobb lesz a fogadtatása, de nem lett az. Hallgatni még szoktam, de egy számot sem játszok róla. Van azokon kívül még 500, amiből válogathatok.

500 dal rengeteg, gondolom mindegyiknek megvan a maga története.

Szeretem az összeset, de kettő van, amit igazán imádok: az egyik a Love To Love You Baby, mert valami teljesen újszerű volt, ráadásul azzal a dallal fedeztem fel Donnát, és ez lett a mi kettőnk nagy sikere. Annyira bejött, hogy utána mehettem is meghódítani Amerikát. A másik pedig az I Feel Love. Brian Eno azt mondta David Bowie-nak, amikor éppen Berlinben vették fel az egyik albumát, hogy “ne keresd tovább a jövő zenéjét, mert Giorgio Moroder megtalálta”. Olyan volt, mintha hitelesítették volna a karrierem, mintha azt mondták volna ezzel, hogy na, Giorgio, tessék, megcsináltad. És az I Feel Love-ra még mindig elképesztően reagálnak az emberek, tegnap este is megőrültek tőle, amikor eljátszottuk.

Ön a diszkó mellett olyan rockzenészekkel is dolgozott, mint a Blondie vagy a Sparks. Velük milyen volt az együttműködés?

Vicces, pont egy órája adtam egy interjút a Sparksról, most készül róluk egy dokumentumfilm (Edgar Wright, a Haláli hullák hajnala és a Nyomd, bébi, nyomd rendezője készíti - KD). És akkor is a No.1 Song In Heavenről beszélgettem, a La Dolce Vitáról, meg a Beat The Clockról beszélgettem. Imádtam a Mael testvérekkel dolgozni, két-három hetente szoktunk beszélni telefonon. Két csodálatos férfi, akik nagyon nagy barátaim lettek. Egyébként nagyon bátrak is voltak, mert bevállalták, hogy az akkori módszerekkel veszik fel a dalokat: nem használtak billentyűket meg gitárokat, hanem szinte teljesen elektronikus volt minden.

A visszatérése óta sokan keresik önt, hogy legyen a producerük?

Rengetegen. Legyek producer, vagy remixeljem a számaikat. De annyit dolgoztam már az életemben, és most tényleg ezekre a fellépésekre koncentrálok, mert bőven van ezzel is munka.

És tényleg, ezelőtt még egyszer sem lépett fel? Még a hetvenes évek elején sem?

Csak egyetlen számmal, a Looky Looky-val. A hatvanas években elindult a Cantagiro nevű olasz utazó táncdalfesztivál, az egyiken, amin fellépett Adriano Celentano, én is előadtam ezt a dalt egy vonószenekarral, minden egyes nap. De csak a Looky Looky-t.

Amit 50 évvel később is elénekel.

Persze, hát imádom!

Ne maradjon le semmiről!