irodalom;tárca;novella;szépirodalom;Nyitott mondat - irodalom;

2019-02-16 18:20:00

Berg Judit: Himnusz

"Emberek tépték, rúgták, köpködték egymást. Néhány csoport kivált a tömegből, és skandálva elindult a Lendvai utcába, a Terror Háza vagy a Parlament elé."

A férfi a Duna felől érkezett. Megjelenése nem volt feltűnő, szakállt és egyszerű öltözéket viselt, mint a legtöbben a városban. Kissé álmatag léptekkel, szinte észrevétlenül vágott át a téren, és csak a bazilika lépcsőjén állt meg, hogy körülnézzen. Sokan bámészkodtak a közelében, a kávézók teraszán pokrócba burkolódzó emberek élvezték az utolsó őszi nap gyenge fényét.

A férfi beszélni kezdett. Eleinte alig figyeltek rá, de szavai egyre zengőbbé váltak, és hamarosan kisebbfajta tömeg gyűlt köré. A mondandója egyszerű, tisztán érthető volt. Jókedvről, bőségről beszélt. Egy országról, ahol elégedetten, boldogan, biztonságban élnek az emberek. Jó iskolákról, a világra nyitott fiatalokról, elhivatott pedagógusokról szólt, aztán mesélt hatékony egészségügyi ellátásról, szociális hálóról, jól fizetett orvosokról és ápolókról. Elmondta, milyen az, amikor mindenkit megbecsülnek, és a leggyengébbek is lehetőséget kapnak a boldog életre, amikor az emberek tisztelettel, megértéssel fordulnak egymás felé, és amikor a másik segítése nem ritkaság, hanem magától értetődő jelenség.

Az emberek csendesen bólogatva figyeltek, minden szava gyógyír volt a megtépázott idegekre és rosszkedvű mindennapokra. Egyre többen álltak meg, tíz perc alatt megtelt az egész tér, félóra múlva a bazilika körüli utcákban is elakadt a forgalom. Senkinek sem tűnt fel, hogy a szónok hangja hangosítás nélkül is bezengi a teret, mintha együtt erősödött volna a növekvő tömeggel. Már több ezren hallgatták teljes egyetértésben, áhítattal.

De az embereken előbb-utóbb mégis úrrá lett a nyugtalanság. Ki ez a férfi? Melyik párt színeiben beszél? Akármerre forgolódtak, se narancssárga, se lila, se nemzetiszín zászlók nem látszottak. Most akkor kinek szól az üzenet?

– Évszázadok óta balsors tépi a magyar népet. De eljött az idő, hogy mindenki boldog legyen! – zengte a férfi.

A hallgatóság egy csoportjának végre felcsillant a szeme.

– Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok! – zúgott végig a tömegen a kiáltás.

– Állítsuk meg Brüsszelt, vesszen Sargentini! – lelkesedett az Arany János utca felőli oldal.

Ennek hallatán sokan kényelmetlenül fészkelődni kezdtek. Eddig a szónok minden szavával egyetértettek, de ez a kiabálás cseppet sem volt kedvükre való. Ám a férfi a templomlépcsőn rendületlenül beszélt.

– Ne kívánd felebarátod javait, hanem elégedj meg a magadéval! Ne lopj!

Erre már az addig hallgatók is felélénkültek.

– Orbán, takarodj! Mocskos Fidesz! – zúgták megkönnyebbülten.

– Szeresd felebarátodat, mint tenmagad! – folytatta a férfi, mire teljesen felbolydult a nép.

– Lehet, hogy ez egy Pride-aktivista? – néztek össze néhányan.

– A mocsok libsi hazaárulók nekem nem felebarátaim! – ordított egy nagybajszú ember.

– Nem akarunk migránsország lenni! – kiabált egy tanítónő. – Vesszen a Soros-terv!

– Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak! – mondta a szakállas férfi.

– Ez mégis inkább a Kutyapárt lesz! – röhögtek a fiatalok, és körülnéztek, hátha kiszúrják az embernagyságú csirkét is a tömegben, de csak ingerült, a felháborodottságtól kipirult arcokat láttak. Az emberek többsége öklét rázta a többiek felé.

– Hazaárulók!

– Nácik!

– Migránssimogatók!

– Orbánista gecik!

Több helyen verekedés tört ki, a Bajcsy felől szirénázva érkezett négy rendőrautó. A szónok csitítani próbálta az egybegyűlteket, de a téren elszabadult a pokol. Emberek tépték, rúgták, köpködték egymást. Néhány csoport kivált a tömegből, és skandálva elindult a Lendvai utcába, a Terror Háza vagy a Parlament elé. A tömeg feloszlott, dühösen gesztikuláló, felháborodott emberek vonultak minden irányba. A rendőrök találomra letartóztattak néhány hangadót és pár hajléktalannak látszó egyént, miközben a szónok egyedül maradt a bazilika lépcsőjén. Egy darabig nézte a téren maradtak csetepatéját, aztán lehajtott fejjel elindult arra, amerről érkezett. Egyenesen kisétált a Dunához, megállt a rakparton, és felnézett az egére.

– Igazad volt, Atyám! – mondta csendesen. – Téves az utolsó két sor. Még nem bűnhődték meg…

Azzal lassan, mint egy tüntetésen elszabadult lufi, felemelkedett az égbe.