regény;recenzió;

2019-08-17 08:25:24

Olvasóbarát: Igazságbaj(n)ok

Paul Benjamin: Trükkös játék

Paul Benjamin Auster – így már ismerősebb? A világhírű író a keresztnevei­ből összeálló álnéven publikálta első regényét. Méghozzá egy hard-boiled, azaz keménykötésű krimit, nem kevés noir színezettel. 1978-ban írta, 1982-ben jelent meg. Maga így vallott erről: „Le voltam égve, kellett a pénz. Úgy okoskodtam, hogy ha összeütök valamit gyorsan, ami elég szórakoztató ahhoz, hogy ki is adják, azzal csak összeszedek valami kis pénzt. El is készültem hat hét alatt, és végül tényleg meg is jelent. Egy baseballból vett kifejezés, Squeeze Play volt a címe. A pénzen túl még egy fontos dolgot kaptam érte: önbizalmat. Bebizonyítottam magam előtt, hogy képes vagyok megírni egy regényt. (…) A két keresztnevemet használtam: Paul Benjamin. Paul Benjamin egykönyves író maradt, de a Füst című film kedvéért feltámasztottam: a William Hurt által játszott írónak is ezt a nevet adtam.” (Magyar Narancs, 2010. szeptember 30.)

[Csak ajánlani tudom, a pénzkereseten is túl, a magyar szépíróinknak is, hogy próbálkozzanak a peremműfajok (krimi, sci-fi, horror, románc stb.) zsánereinek megírásával, akár álnéven, akár a sajátjukon, mert egyfelől roppantmód élvezetes lehet számukra, és nagy tanulság, másfelől az olvasók csak nyernek azzal, hogy irodalmilag is igényes és értékelhető szórakoztató irodalmat olvashatnak. Elég csak a Lengyel Péter sci-fijére (Ogg második bolygója; a Macskakő krimije már más kategória) vagy Tandoriéra (A Stevenson-biozmagória) gondolnunk.Utóbbi szerző ráadásul köztudomásúlag a fordításaiban sem volt szívbajos: az amúgy kedves, de azért jórészt középszerű Donna Leon-krimik közül a magyarul megjelent első kettőt (Halál idegenben és Méregpohár az operában) is úgy felhúzta stilisztikailag, hogy ha tudná az írónő, a lába nyomát csókolná…]

De mit is kínál ez a műfaj szabá­lyait, konvencióit messze figyelembe vevő, helyenként azért átlépő, könnyed és humoros regény? A New York-i történet május közepén játszódik, mindössze pár nap alatt. Főhőse Max Klein, a zsidó magándetektív, aki az ügyvédi pályáját cserélte föl a sokkal rázósabb szakmára, mikor ügyészként korrumpálódnia kellett volna egy rendőri túlkapás ­miatt. Kissé kiégett, lepukkant fazon, aki csak a hivatásának él, ebből következően elvált, de imádja 9 éves fiát – jelleme patyolat, nem retten meg semmitől és senkitől. És a regény egyik erényét jelentő, pazar humorral rendelkezik, ő a „vicces fiú”, ahogy a verőlegények is jellemzik. Miközben elkenik a száját és átrendezik az arcát, még mindig sziporkázik, hogy aztán halálderűsen aléltan essen össze. Mert hát hiába használná az ökleit, a műfaj figuráihoz hasonlóan, nincs nagyon rá módja, mindig őt verik ájulttá. Ami persze nem akadályozza meg a nőket (feleség, ügyfél) abban, hogy szerelemtől bódultan omoljanak a lába elé és az ágyába.

Benjamin-Auster nemcsak a krimik iránti szeretetét, de a baseballimádatát is beleszövi a történetbe, sőt egyenesen a pályára visz bennünket, hiszen a cselekmény egy egykor híres baseballsztár megbízásával indul, majd elhalálozásával folytatódik. A baseball át- meg átszövi a regényt, a címe is – és a bűneset megoldása is – a játékból adódik. Közben azért politikusok, maffiózók, millio­mosok, ügyvédek, különféle sztereotíp rendőrök is megmutatkoznak – időnként nehéz nem (szeretve kritikus) paródiaként olvasni a Trükkös játékot. Még ha az irodalmiság magasabb fokát kár is lenne számon kérni rajta, hiszen épp ez (is) benne a trükk: csak kikacsint, nem hagyja kizökkenteni magát a szórakoztató lektűrből.

A trükk része, hogy Auster detektívje sem a megszokott, még ha nyakalja is a whiskyt és rezignációja is túltolt: Mozartot hallgat, John Donne-verseket olvas, bedob egy-két Shakespeare-idézetet, miközben a kávéfőzés rejtelmeiben éppoly járatos és igényes, mint az amerikai közimádat tárgyában, a baseballban, amiről a parkolóőrrel diskurál rendszeresen.

És vagy de! A műfaj szabályai szerint az igazságosztó alak – Klein –, akinek saját szavai szerint a jog és az igazság közötti dilemma okozott gondot korábban, és ő az utóbbira voksolt – egy talán már austeri csavar révén – a regény utolsó lapjain érdekes fordulatot hajt végre, ami a fent említett dilemmát (és az alakról alkotott mindaddigi olvasói véleményünket) minimum új­ra­definiál­ja. Ügyes.

Az Auster-rajongók polcairól nyilván nem hiányozhat ez a kötet sem, de bárkinek kellemes kikapcsolódást nyújt akár egy strandon eltöltött délelőtt alkalmával is. A krimi- és baseballhívőkről meg nem is beszélve.

(Ford. Illés Róbert. Cartaphilus, 2019. 286 o.)